Napi szútra: A Védák - a hinduizmus ősi szentírásai

A Védák

 

A Védák a hinduizmus szentírásai. Nyelvük a szanszkrit, a világ egyik legősibb (ha nem a legősibb) nyelve. A véda szó azt jelenti, hogy „tudás”. A Bhavisja Purána szerint a védikus irodalom magába foglalja az eredeti négy Védát – Rig, Atharva, Jadzsur és Száma – az Upaisádokat, a Mahábháratát (amelynek a Bhagavad-gítá az egyik fejezete), a Pancsarátrát, a Rámájanát és a Puránákat. Ennek ellenére sok nyugati tudós azon az állásponton van, hogy ezek közül csak a Rig, a Jadzsur, a Száma és az Atharva Védák tartoznak az eredeti védikus irodalomhoz. Ezt a véleményt azonban sem maguk a hindu szentírások, sem pedig az olyan fontos tanítok, mint Sankara, Rámánudzsa vagy Madhvácsárja nem fogadják el. A Cshándogja Upanisád szerint a Puránák és az Itihászák az ötödik Védát alkotják. A legfőbb feltétele annak, hogy egy irodalmat védikusnak fogadjanak el, az, hogy ugyanazon az alapelveken nyugodjon, mint a védikus szentírások. A hagyomány szerint bármely mű, amely a Védák végkövetkeztetéseit tárgyalja azok jelentésének megváltoztatása nélkül, védikus írásnak fogadható el, még akkor is, ha a Védákkal nem egy időpontban keletkezett.

A védikus szentírások hatalmas terjedelműek. A Mahábhárata 110 000 verset, a Rig Véda 1017 himnuszt, a 18 fő Purána pedig sok százezer versszakot tartalmaz. A Rig Védában Indrát (a Mennyek Királyát), Szúrját (a Napistent) és Agnit (a tűz félistenét) dicsőítő himnuszokat találhatunk. A Jadzsur Véda néhány vallásos szertartás szabályait magyarázza el, s leírja a védikus áldozatok végzésének, valamint az áldozati helyek és az oltárok készítésének módját. Az 1549 himnuszt tartalmazó Száma Véda főleg a zene és az éneklés tudományával foglalkozik (száma=dallam), s olyan istenségekhez intéz imákat, mint Indra, Agni és Szóma, a hold félistene. Az Atharva Véda, amely 6000 versből áll, leginkább az áldozatok során használatos mantrákat tartalmazza, s ezen kívül az orvostudományról, bizonyos varázslatokról és a felszabadulásról ír.

Az Upanisádok közé körülbelül 108 filozófiai értekezést sorolnak, amelyek a transzcendensről, vagyis Istenről és az egyéni lélekről szóló okfejtéseket tartalmaznak. Tizenhármat ezek közül különösen fontosnak tartanak: a Katha, az Ísa, a Cshándogja, a Prasna, a Kéna, a Mundaka, az Aitréja, a Taittiríja, a Brihad-áranyaka, a Kaushitaki, a Maitri, a Mándukya és a Svetásvatara Upanisádokat.

A védikus irodalom egyik fontos műve a Manu-szamhitá, vagyis Manunak, az emberiség ősatyjának a törvénykönyve. E mű egyike azoknak a Dharma Szútráknak, amelyek megadják az erkölccsel és a viselkedéssel kapcsolatos szabályokat, betartandó erkölcsi törvényeket és elvégezendő kötelességeket az emberek számára. A mű azt is taglalja, hogy bizonyos bűnök elkövetéséért milyen büntetést kell kiszabni, hogyan kell áldozatot végezni, mik a nők kötelességei stb. Beszél a temetési ceremóniákról, a tisztulási szertartásokról és sok más témáról is, amelyek a társadalomban élő emberek életéhez szorosan kapcsolódnak.

A védikus irodalom legfontosabb célja az, hogy az embereket felvilágosítsa az önmegvalósításról. valamint az anyagi kötöttségektől és szenvedésektől való megszabadulás (móksa) tudományáról. A Védák azt tanítják, hogy az anyagi test és ez a világ csupán átmeneti, míg a lélek örök, s eredeti otthona a lelki világ, ahová meg kell próbálnia visszatérni. Ennek legeredményesebb útjának Isten szolgálatát tartják.

A Védákat örökkévaló szentírásoknak tekintik, amelyek magától a Legfelsőbbtől származnak. Száraz anyagi logikával vagy tapasztalati úton nem lehet megérteni ezeknek az írásoknak a mondanivalóját. Úgy tartják, hogy a közönséges, materialista gondolkodású emberek számára mindez felfoghatatlan. A Védák tudását teljesen csalhatatlannak tekintik, amely megértésének hiteles módja az, ha valaki megfelelő, autentikus forrásból, egy lelki tanítómestertől hallja azt.

 

Forrás: Tóth-Soma László - Egyszerűen és érthetően a hinduizmusról